SIDEBAR
»
S
I
D
E
B
A
R
«
Már a szalamandrák is számolnak
aug 9th, 2009 by Nemeskéri L. Péter

Már a szalamandrák is számolnak
Nemcsak a főemlősök, hanem a lovak, a halak, sőt még a méhek is tudnak számolni – ezt bizonyították évekig tartó kísérletsorozattal amerikai kutatók.
Márta Kriszta| Népszabadság| 2009. augusztus 8. |nincs komment
A huszadik század elején, Hans a számoló telivér tartotta izgalomban a németországi közvéleményt. A csodálatos képességekkel rendelkező ló egyszerű matematikai műveleteket oldott meg, ha például, feladták neki, hogy mennyi 12-3, akkor a lábával kilencet dobbantott.
Hansnak csodájára jártak a világ minden tájáról egészen addig, amíg 1907-ben egy német pszichológus be nem bizonyította, hogy a csodaló nem is tud számolni. Csupán matematikát tanító gazdája akaratlan jelzéseit fogta rendkívüli érzékenységgel, melyeket akkor adott le, amikor a ló elért a helyes válaszig a dobbantásban. Hans hírneve ugyan megkopott, de azóta számtalan kutatás bizonyította, hogy az állatok egy része igenis képes egyszerű számtanfeladatok megoldására.
A matematikában az egyik legfontosabb alapképesség annak eldöntése, hogy két szám közül melyik a nagyobb. A Duke Egyetemen végzett kísérlet során egyetemisták és rhesus majmok képességeit hasonlították össze. Mindkét csoportnak párosával villantottak fel képeket, melyek különböző számú geometriai alakzatot ábrázoltak. Ebben a gyakorlatban úgy tűnt, nemigen különböznek a majmok és az egyetemisták eredményei, mindkét csoport majdnem azonos gyorsasággal választotta ki a nagyobbat, és mindkét csoport több hibát vétett akkor, amikor közel azonos számú ábra volt a képeken. Ez az arab számok felmutatásánál is jellemző. Gyorsabban meg tudjuk mondani, hogy a 10 nagyobb-e 2-nél, mint azt, hogy a 10 nagyobb-e 9-nél.

Már a szalamandrák is számolnak

állatok számolnak

Forrás: Népszabadság 2009. augusztus 8.

Márta Kriszta

Nemcsak a főemlősök, hanem a lovak, a halak, sőt még a méhek is tudnak számolni – ezt bizonyították évekig tartó kísérletsorozattal amerikai kutatók.

A huszadik század elején, Hans a számoló telivér tartotta izgalomban a németországi közvéleményt. A csodálatos képességekkel rendelkező ló egyszerű matematikai műveleteket oldott meg, ha például, feladták neki, hogy mennyi 12-3, akkor a lábával kilencet dobbantott.

Hansnak csodájára jártak a világ minden tájáról egészen addig, amíg 1907-ben egy német pszichológus be nem bizonyította, hogy a csodaló nem is tud számolni. Csupán matematikát tanító gazdája akaratlan jelzéseit fogta rendkívüli érzékenységgel, melyeket akkor adott le, amikor a ló elért a helyes válaszig a dobbantásban. Hans hírneve ugyan megkopott, de azóta számtalan kutatás bizonyította, hogy az állatok egy része igenis képes egyszerű számtanfeladatok megoldására.

A matematikában az egyik legfontosabb alapképesség annak eldöntése, hogy két szám közül melyik a nagyobb. A Duke Egyetemen végzett kísérlet során egyetemisták és rhesus majmok képességeit hasonlították össze. Mindkét csoportnak párosával villantottak fel képeket, melyek különböző számú geometriai alakzatot ábrázoltak. Ebben a gyakorlatban úgy tűnt, nemigen különböznek a majmok és az egyetemisták eredményei, mindkét csoport majdnem azonos gyorsasággal választotta ki a nagyobbat, és mindkét csoport több hibát vétett akkor, amikor közel azonos számú ábra volt a képeken. Ez az arab számok felmutatásánál is jellemző. Gyorsabban meg tudjuk mondani, hogy a 10 nagyobb-e 2-nél, mint azt, hogy a 10 nagyobb-e 9-nél.

Forrás: Népszabadság 2009. augusztus 8.

A teljes cikk itt olvasható

A nők férfitársaságban kevesebbet esznek
aug 8th, 2009 by Nemeskéri L. Péter

A nők férfitársaságban kevesebbet esznek
2009. augusztus 6. 18:27, azta.hu
Amikor a nők férfiakkal egy asztalnál esznek, kevesebb kalóriát vesznek magukhoz, mint amikor női körben étkeznek. A fenomént szakemberek azzal magyarázzák, hogy a nők szerint a kisebb adag étel elfogyasztása jobb benyomást tehet a férfiakra. A kanadai Meredith Young pszichológus a McMaster egyetem menzáján 470 diák étkezési szokásait figyelte meg, úgy, hogy különböző összetételű csoportokban ültette őket az asztalhoz. Itt figyelték meg, hogy a férfiak társaságában étkező nők sokkal kisebb porciókat választanak, és jóval egészségesebb ételeket fogyasztanak, mint amikor női társaságban esznek.
cikk küldése
Tovább a teljes cikkre…

A nők férfitársaságban kevesebbet esznek…

hamburgert evő nő

Forrás: azta.hu, 2009. augusztus 6. 18:27,

Amikor a nők férfiakkal egy asztalnál esznek, kevesebb kalóriát vesznek magukhoz, mint amikor női körben étkeznek. A fenomént szakemberek azzal magyarázzák, hogy a nők szerint a kisebb adag étel elfogyasztása jobb benyomást tehet a férfiakra. A kanadai Meredith Young pszichológus a McMaster egyetem menzáján 470 diák étkezési szokásait figyelte meg, úgy, hogy különböző összetételű csoportokban ültette őket az asztalhoz. Itt figyelték meg, hogy a férfiak társaságában étkező nők sokkal kisebb porciókat választanak, és jóval egészségesebb ételeket fogyasztanak, mint amikor női társaságban esznek.

Tovább a teljes cikkre…

Pincérrel ordibálva elpárolog a düh…
aug 7th, 2009 by Nemeskéri L. Péter

Pincérrel ordibálva elpárolog a düh
Meglepő ötlettel rukkolt elő egy spanyol cég: olyan éttermet alapított, ahol a vendégeket arra bíztatják, hogy szóljanak be a pincéreknek. Úgy tűnik az ötlet bevált, hiszen állandó a teltház. Rohanó világunkban mindenkiben rengeteg feszültség halmozódik fel, de vajon melyek a legjobb módszerek a dühünk levezetésére?
Remek ötlet, vagy fantasztikus üzleti fogás a spanyol étterem megnyitása? Úgy tűnik mind a kettő: a tulajdonos egyszerűen észrevette, hogy a mai világban az emberek feszültebbek az átlagnál, ezért egy olyan éttermet hozott létre, ahol kifejezetten arra buzdítják a vendégeket, keményen szóljanak be az alkalmazottnak.
A spanyolországi vendéglátóhelyen a pincérek megszokták a szitkozódást
A pszichológus szerint ez egy remek ötlet, de azért óva int minket az állandó beszólogatástól.
- Bizony, ha sok feszültség halmozódik fel bennünk, akkor nagyon jól tud esni, ha valakinek beszólunk. Ettől azonban azért tartózkodjunk, mert a végén még jól orrba vágnak bennünket – magyarázza Csehák Hajnalka pszichológus.
- Nem is hinnénk, hogy mennyire egyszerű módszerrel le tudjuk vezetni a feszültséget. Csak szorítsuk ökölbe a kezünket, feszítsük meg minden izmunkat, zárjuk szorosan egymáshoz a lábujjunkat egy percig, majd lazítsunk ki. Egyből érezni fogjuk a változást.
Magyarországon is több stressz levezető módszerrel próbálkoztak már: minden évben nagy sikerrel rendezik meg a párnacsata versenyt, ahol a résztvevők jól elagyabugyálhatják egymást a puha párnákkal. Van, aki a kiabálásra esküszik, nekik találták ki az ordító versenyt. A fővárosi Blaha Lujza téren néhány éve egy bokszzsákot is felállítottak, amelyet bárki kedvére csépelhetett.
Úgy tűnik, a magyar ember rettentő feszült: a zsákot egyetlen nap alatt szétszaggatták.

Pincérrel ordibálva elpárolog a düh…

A francia pincér

Forrás: borsonline

Meglepő ötlettel rukkolt elő egy spanyol cég: olyan éttermet alapított, ahol a vendégeket arra bíztatják, hogy szóljanak be a pincéreknek. Úgy tűnik az ötlet bevált, hiszen állandó a teltház. Rohanó világunkban mindenkiben rengeteg feszültség halmozódik fel, de vajon melyek a legjobb módszerek a dühünk levezetésére?

Remek ötlet, vagy fantasztikus üzleti fogás a spanyol étterem megnyitása? Úgy tűnik mind a kettő: a tulajdonos egyszerűen észrevette, hogy a mai világban az emberek feszültebbek az átlagnál, ezért egy olyan éttermet hozott létre, ahol kifejezetten arra buzdítják a vendégeket, keményen szóljanak be az alkalmazottnak.

A spanyolországi vendéglátóhelyen a pincérek megszokták a szitkozódást

A pszichológus szerint ez egy remek ötlet, de azért óva int minket az állandó beszólogatástól.

A teljes cikket itt olvashatod…

Forrás: borsonline

A nők közeli, a férfiak távoli tárgyak megítélésében jobbak
aug 2nd, 2009 by Nemeskéri L. Péter

A nők közeli, a férfiak távoli tárgyak megítélésében jobbak

fokus

A férfiak jobbak a távolabb lévő dolgok megítélésében, annak köszönhetően, hogy a vadászó-gyűjtögető múltban az állatok üldözése volt a feladatuk, míg a nők jobban fókuszálnak a kartávolságban elhelyezkedő tárgyakra – írták brit kutatók a British Journal of Psychology című szaklap online kiadásában.

A tanulmányban arra kerestek választ, miként fejlődött a férfi és női agy az elmúlt évezredekben. A kutatók 48 férfit és nőt kértek fel arra, hogy lézeres mutatóval jelöljék ki a különböző távolságokban felmutatott papíron a rajta meghúzott vonalszakasz középpontját.

Amikor a papírlapot 100 centiméterre helyezték el az önkéntesektől, akkor a férfiak pontosabbak voltak, mint a nők, amikor pedig kartávolságban, 50 centiméterre volt a lap, a nők ítélőképessége bizonyult jobbnak.

“Vannak már arra vonatkozó bizonyítékok, hogy az agyban más útvonalak dolgozzák fel a közeli és a távoli vizuális információkat” – mondta Helen Stancey pszichológus, a tanulmány egyik szerzője. Kutatási eredményeik szerint a női agy előnyben részesíti a közeli, a férfi agy pedig a távoli útvonalat.

Stancey szerint a vizuális feldolgozási folyamat nemek közti eltérése vadászó-gyűjtögető evolúciós hagyatékunk eredménye lehet. A távoli múltban a nők feladata volt a gyűjtögetés, melyhez kartávolságra kellett összpontosítaniuk, a férfiak pedig a vadakat üldözték, amihez viszont a nagyobb távolságban lévő dolgokat kellett jól megítélni.

Forrás: MTI
Joe Vitale – HO’OPONOPONO
jún 30th, 2009 by Nemeskéri L. Péter

Joe Vitale – HO’OPONOPONO

Joe Vitale

Két évvel ezelőtt hallottam egy hawaii-i terapeutáról, aki egy teljes osztálynyi közveszélyes őrültet gyógyított meg anélkül, hogy valaha találkozott volna bármelyikükkel. A pszichológus egy-egy beteg kórlapjának tanulmányozása után önmagában kereste, hogy hogyan teremtette annak a személynek a betegségét. Ahogy önmaga gyógyult, úgy gyógyult a beteg is.

Amikor először hallottam ezt a történetet, azt gondoltam, ez valami városi legenda. Hogy gyógyíthatna valaki embereket önmaga gyógyításával? Hogy lenne képes akár a legjobb öngyógyító mester közveszélyes őrülteken segíteni? Kellően értelmetlen és logikátlan volt, úgyhogy nem törődtem a sztorival.

Egy évvel később újra az utamba került a történet. Azt hallottam, hogy a terapeuta egy Hawaiiban ismert gyógyító módszert, a ho’oponopono-thasználja. Soha nem hallottam róla, mégsem tudtam kiverni a fejemből.

Ha ez az egész történet igaz volt, mindent tudni akartam róla. A teljes felelősség fogalmát mindeddig úgy értelmeztem, hogy felelős vagyok azért amit gondolok illetve teszek. Ami ezen túl van, azért nem felelek. Azt hiszem, a legtöbb ember így gondolkodik a teljes felelősségről. A saját cselekedeteinkért vagyunk felelősek, nem azért, amit mások tesznek – de ez nem így van.

A hawaii terapeuta, Dr. Ihaleakala Hew Len, aki azokat a szellemi fogyatékosokat meggyógyította egy egészen új perspektívából tanította meg látnom, mi is az a teljes felelősség. Az első telefonbeszélgetésünk körülbelül egy órán át tartott; arra kértem, mesélje el terapeuta munkásságának teljes történetét.

Elmagyarázta, hogy a Hawaii Állami Kórházban dolgozott négy éven át.

Az osztály, ahol a közveszélyes őrülteket tartották, veszélyes hely volt: a pszichológusok havonta váltották egymást, az ápolók gyakran jelentettek beteget, vagy csak egyszerűen felmondtak. A dolgozók az osztályon kizárólag hátukkal a falhoz simulva közlekedtek, így kerülve el, hogy rájuk támadjanak a betegek. Az osztályon se dolgozni, sem élni nem volt kellemes.

Dr. Len egyetlen beteggel sem találkozott. Kapott egy szobát, ahol a kórlapjukat tanulmányozta. Amíg ezeket olvasta, saját magán dolgozott.

Ahogy magát gyógyította, úgy lettek jobban a betegek is.

“Néhány hónap elteltével – mesélte Dr. Len – a korábban szigorúan lekötözött betegek szabadon sétálhattak; másoknak, akiket addig keményen gyógyszereztek, már nem kellett gyógyszert szedniük. Azok, akiknek esélyük sem volt arra, hogy valaha kiengedjenek a kórházból, gyógyultan hazamehettek. Sőt, mi több, a személyzet egyre jobban szeretett ott dolgozni.”

“A hiányzások és a gyors személyzetváltások megszűntek. A végén többen dolgoztak az osztályon, mint amennyire szükségünk volt, mivel a betegek hazamehettek, plusz mindenki bejárt dolgozni. Mára az osztályt bezárták.”

Ez volt az a pillanat, amikor feltettem az egymillió dollárt érő kérdést: “Mit csináltál magaddal, amitől ezek az emberek ennyire megváltoztak?”

“Egyszerűen meggyógyítottam magamban azt a részt, ami őket teremtette.”

Nem értettem. Dr. Len elmagyarázta, hogy az életért vállalt teljes felelősség azt jelenti, hogy az életedben minden – csupán mert az életedben jelen van – a te felelősséged. Tulajdonképpen az egész világ a te teremtményed.

Hát… Ez egy kicsit erős… Felelősnek lenni azért, amit mondok vagy teszek, egy dolog. Azért is felelni, amit bárki más mond vagy tesz a környezetemben, az meg egy másik. De mégis, az igazság az, hogyha felvállalod a felelősséget az életedért, azaz mindenért amit látsz, hallasz, ízlelsz, érintesz, vagy bárhogyan megtapasztalsz – az a te felelősséged, mivel jelen van az életedben. Ez azt jelenti, hogy a terrortámadásokat, az elnököt, a gazdaságot vagy bármit, amit tapasztalsz és esetleg nem tetszik – orvosolhatsz. Ezek a dolgok nem léteznek a szó szoros értelmében, csupán a te belső kivetítéseid. A probléma nem velük van, hanem veled, és ahhoz, hogy megváltozzanak, magadat kell megváltoztatnod.

Tudom, hogy ezt elég nehéz felfogni, pláne elfogadni vagy éppenséggel így élni. Ujjal mutogatni sokkal könnyebb, mint ez az egész teljes felelősség dolog, de ahogy Dr. Lennel beszélgettem, lassan rájöttem, hogy számára és a ho’oponopono szerint a gyógyítás nem jelent mást, mint önmagunk szeretetét.

“Ha javítani akarsz az életeden, meg kell gyógyítani azt. Ha meg szeretnél valakit gyógyítani, akár egy közveszélyes őrültet is, saját magad gyógyításával tudsz segíteni rajta.”

Megkérdeztem Dr. Len-t, hogy van ez, mit csinált egészen pontosan, amikor azokat a kórlapokat tanulmányozta.

“Nem tettem mást, csak folyamatosan ismételtem, hogy “Bocsáss meg!” és “Szeretlek!” – újra és újra.”

“Ennyi?”

“Ennyi.”

Úgy tűnik, hogy szeretni önmagunkat a legerősebb módja saját fejlődésünknek, és ahogy mi fejlődünk, úgy javul a világunk is.

Hadd magyarázzam el, hogy is működik ez: egy napon valaki küldött nekem egy e-mailt, ami meglehetősen felbosszantott. Korábban megnéztem volna magamban, miért zavar egy ilyen üzenet, vagy elkezdtem volna veszekedni azzal, a levél küldőjével. Most viszont úgy döntöttem, kipróbálom Dr. Len módszerét. Némán mondogattam magamban: Bocsáss meg! Szeretlek! Nem intéztem senkihez a szavakat, egyszerűen csak megidéztem magamban a szeretetet, hogy meggyógyítsa bennem azt, amit ez a külső körülmény okozott. Egy órán belül újabb levél jött ugyanattól az embertől: bocsánatot kért korábbi soraiért. Pedig nem tettem semmit, ami ezt kieszközölte volna, még csak nem is válaszoltam neki. Mégis, azzal, hogy azt mondtam “Szeretlek!”, valahogy meggyógyítottam azt a részemet, ami őt teremtette. Később elmentem Dr. Len tréningjére. Ő most 70 éves, mondhatni egy visszavonult sámánnagyapa. Dicsérte az Attractor Factor (A figyelemfelhívó-faktor) című könyvemet, és azt mondta, ahogy én fejlődöm, a könyvem rezgése is nőni fog, és ezt mindenki érezni fogja olvasás közben. Röviden: ahogy én fejlődöm, úgy fejlődnek az olvasóim is.

“Mi van azokkal a könyvekkel, amik már kint a vannak boltokban, vagy eladtak?” kérdeztem. ”Azok nincsenek ott kint.” Magyarázta, újra felvillantva misztikus bölcsességét. “Azok most is benned vannak.” Magyarán, nincs olyan, hogy ott kint. Ennek a fejlett technikának az alapos bemutatása igazából egy könyvet érdemelne.Elég az hozzá, hogy ha bármit is javítani akarsz az életedben, csupán egyetlen hely létezik, amit meg kell, hogy vizsgálj: saját magad. És amikor befelé figyelsz, figyelj szeretettel!

Forrás: http://www.astronet.hu

Nyomtatás
Nagyobb betűméret
Két évvel ezelőtt hallottam egy hawaii-i terapeutáról, aki egy teljes osztálynyi közveszélyes őrültet gyógyított meg anélkül, hogy valaha találkozott volna bármelyikükkel. A pszichológus egy-egy beteg kórlapjának tanulmányozása után önmagában kereste, hogy hogyan teremtette annak a személynek a betegségét. Ahogy önmaga gyógyult, úgy gyógyult a beteg is.
Amikor először hallottam ezt a történetet, azt gondoltam, ez valami
városi legenda. Hogy gyógyíthatna valaki embereket önmaga
gyógyításával? Hogy lenne képes akár a legjobb öngyógyító mester
közveszélyes őrülteken segíteni? Kellően értelmetlen és logikátlan
volt, úgyhogy nem törődtem a sztorival.
Egy évvel később újra az utamba került a történet. Azt hallottam, hogy
a terapeuta egy Hawaiiban ismert gyógyító módszert, a ho’oponopono-t
használja. Soha nem hallottam róla, mégsem tudtam kiverni a fejemből.
Ha ez az egész történet igaz volt, mindent tudni akartam róla. A
teljes felelősség fogalmát mindeddig úgy értelmeztem, hogy felelős
vagyok azért amit gondolok illetve teszek. Ami ezen túl van, azért nem
felelek. Azt hiszem, a legtöbb ember így gondolkodik a teljes
felelősségről. A saját cselekedeteinkért vagyunk felelősek, nem azért,
amit mások tesznek – de ez nem így van.
A hawaii terapeuta, Dr. Ihaleakala Hew Len, aki azokat a szellemi
fogyatékosokat meggyógyította egy egészen új perspektívából tanította
meg látnom, mi is az a teljes felelősség. Az első
telefonbeszélgetésünk körülbelül egy órán át tartott; arra kértem,
mesélje el terapeuta munkásságának teljes történetét.
Elmagyarázta, hogy a Hawaii Állami Kórházban dolgozott négy éven át.
Az osztály, ahol a közveszélyes őrülteket tartották, veszélyes hely
volt: a pszichológusok havonta váltották egymást, az ápolók gyakran
jelentettek beteget, vagy csak egyszerűen felmondtak. A dolgozók az
osztályon kizárólag hátukkal a falhoz simulva közlekedtek, így kerülve
el, hogy rájuk támadjanak a betegek. Az osztályon se dolgozni, sem
élni nem volt kellemes.
Dr. Len egyetlen beteggel sem találkozott. Kapott egy szobát, ahol a
kórlapjukat tanulmányozta. Amíg ezeket olvasta, saját magán dolgozott.
Ahogy magát gyógyította, úgy lettek jobban a betegek is.
“Néhány hónap elteltével – mesélte Dr. Len – a korábban szigorúan
lekötözött betegek szabadon sétálhattak; másoknak, akiket addig
keményen gyógyszereztek, már nem kellett gyógyszert szedniük. Azok,
akiknek esélyük sem volt arra, hogy valaha kiengedjenek a kórházból,
gyógyultan hazamehettek. Sőt, mi több, a személyzet egyre jobban
szeretett ott dolgozni.”
“A hiányzások és a gyors személyzetváltások megszűntek. A végén többen dolgoztak az osztályon, mint amennyire szükségünk volt, mivel a
betegek hazamehettek, plusz mindenki bejárt dolgozni. Mára az osztályt
bezárták.”
Ez volt az a pillanat, amikor feltettem az egymillió dollárt érő
kérdést: “Mit csináltál magaddal, amitől ezek az emberek ennyire
megváltoztak?”
“Egyszerűen meggyógyítottam magamban azt a részt, ami őket teremtette.”
Nem értettem. Dr. Len elmagyarázta, hogy az életért vállalt teljes
felelősség azt jelenti, hogy az életedben minden – csupán mert az
életedben jelen van – a te felelősséged. Tulajdonképpen az egész világ
a te teremtményed.
Hát… Ez egy kicsit erős… Felelősnek lenni azért, amit mondok vagy
teszek, egy dolog. Azért is felelni, amit bárki más mond vagy tesz a
környezetemben, az meg egy másik. De mégis, az igazság az, hogyha
felvállalod a felelősséget az életedért, azaz mindenért amit látsz,
hallasz, ízlelsz, érintesz, vagy bárhogyan megtapasztalsz – az a te
felelősséged, mivel jelen van az életedben. Ez azt jelenti, hogy a
terrortámadásokat, az elnököt, a gazdaságot vagy bármit, amit
tapasztalsz és esetleg nem tetszik – orvosolhatsz. Ezek a dolgok nem
léteznek a szó szoros értelmében, csupán a te belső kivetítéseid. A
probléma nem velük van, hanem veled, és ahhoz, hogy megváltozzanak,
magadat kell megváltoztatnod.
Tudom, hogy ezt elég nehéz felfogni, pláne elfogadni vagy éppenséggel
így élni. Ujjal mutogatni sokkal könnyebb, mint ez az egész teljes
felelősség dolog, de ahogy Dr. Lennel beszélgettem, lassan rájöttem,
hogy számára és a ho’oponopono szerint a gyógyítás nem jelent mást,
mint önmagunk szeretetét.
“Ha javítani akarsz az életeden, meg kell gyógyítani azt. Ha meg
szeretnél valakit gyógyítani, akár egy közveszélyes őrültet is, saját
magad gyógyításával tudsz segíteni rajta.”
Megkérdeztem Dr. Len-t, hogy van ez, mit csinált egészen pontosan,
amikor azokat a kórlapokat tanulmányozta.
“Nem tettem mást, csak folyamatosan ismételtem, hogy “Bocsáss meg!” és “Szeretlek!” – újra és újra.”
“Ennyi?”
“Ennyi.”
Úgy tűnik, hogy szeretni önmagunkat a legerősebb módja saját
fejlődésünknek, és ahogy mi fejlődünk, úgy javul a világunk is.
Hadd magyarázzam el, hogy is működik ez: egy napon valaki küldött
nekem egy e-mailt, ami meglehetősen felbosszantott. Korábban megnéztem volna magamban, miért zavar egy ilyen üzenet, vagy elkezdtem volna veszekedni azzal, a levél küldőjével.
Most viszont úgy döntöttem, kipróbálom Dr. Len módszerét. Némán
mondogattam magamban: Bocsáss meg! Szeretlek! Nem intéztem senkihez a szavakat, egyszerűen csak megidéztem magamban a szeretetet, hogy meggyógyítsa bennem azt, amit ez a külső körülmény okozott.
Egy órán belül újabb levél jött ugyanattól az embertől: bocsánatot
kért korábbi soraiért. Pedig nem tettem semmit, ami ezt kieszközölte
volna, még csak nem is válaszoltam neki. Mégis, azzal, hogy azt
mondtam “Szeretlek!”, valahogy meggyógyítottam azt a részemet, ami őt
teremtette.
Később elmentem Dr. Len tréningjére. Ő most 70 éves, mondhatni egy
visszavonult sámánnagyapa. Dicsérte az Attractor Factor (A
figyelemfelhívó-faktor) című könyvemet, és azt mondta, ahogy én
fejlődöm, a könyvem rezgése is nőni fog, és ezt mindenki érezni fogja
olvasás közben. Röviden: ahogy én fejlődöm, úgy fejlődnek az olvasóim
is.
“Mi van azokkal a könyvekkel, amik már kint a vannak boltokban, vagy
eladtak?” kérdeztem.
“Azok nincsenek ott kint.” Magyarázta, újra felvillantva misztikus
bölcsességét. “Azok most is benned vannak.” Magyarán, nincs olyan,
hogy ott kint.
Ennek a fejlett technikának az alapos bemutatása igazából egy könyvet
érdemelne.Elég az hozzá, hogy ha bármit is javítani akarsz az
életedben, csupán egyetlen hely létezik, amit meg kell, hogy vizsgálj:
saját magad. És amikor befelé figyelsz, figyelj szeretettel!Joe Vitale – HO’OPONOPONO Cikk küldése Nyomtatás Nagyobb betűméret Két évvel ezelőtt hallottam egy hawaii-i terapeutáról, aki egy teljes osztálynyi közveszélyes őrültet gyógyított meg anélkül, hogy valaha találkozott volna bármelyikükkel. A pszichológus egy-egy beteg kórlapjának tanulmányozása után önmagában kereste, hogy hogyan teremtette annak a személynek a betegségét. Ahogy önmaga gyógyult, úgy gyógyult a beteg is. Amikor először hallottam ezt a történetet, azt gondoltam, ez valami városi legenda. Hogy gyógyíthatna valaki embereket önmaga gyógyításával? Hogy lenne képes akár a legjobb öngyógyító mester közveszélyes őrülteken segíteni? Kellően értelmetlen és logikátlan volt, úgyhogy nem törődtem a sztorival. Egy évvel később újra az utamba került a történet. Azt hallottam, hogy a terapeuta egy Hawaiiban ismert gyógyító módszert, a ho’oponopono-t használja. Soha nem hallottam róla, mégsem tudtam kiverni a fejemből. Ha ez az egész történet igaz volt, mindent tudni akartam róla. A teljes felelősség fogalmát mindeddig úgy értelmeztem, hogy felelős vagyok azért amit gondolok illetve teszek. Ami ezen túl van, azért nem felelek. Azt hiszem, a legtöbb ember így gondolkodik a teljes felelősségről. A saját cselekedeteinkért vagyunk felelősek, nem azért, amit mások tesznek – de ez nem így van. A hawaii terapeuta, Dr. Ihaleakala Hew Len, aki azokat a szellemi fogyatékosokat meggyógyította egy egészen új perspektívából tanította meg látnom, mi is az a teljes felelősség. Az első telefonbeszélgetésünk körülbelül egy órán át tartott; arra kértem, mesélje el terapeuta munkásságának teljes történetét. Elmagyarázta, hogy a Hawaii Állami Kórházban dolgozott négy éven át. Az osztály, ahol a közveszélyes őrülteket tartották, veszélyes hely volt: a pszichológusok havonta váltották egymást, az ápolók gyakran jelentettek beteget, vagy csak egyszerűen felmondtak. A dolgozók az osztályon kizárólag hátukkal a falhoz simulva közlekedtek, így kerülve el, hogy rájuk támadjanak a betegek. Az osztályon se dolgozni, sem élni nem volt kellemes. Dr. Len egyetlen beteggel sem találkozott. Kapott egy szobát, ahol a kórlapjukat tanulmányozta. Amíg ezeket olvasta, saját magán dolgozott. Ahogy magát gyógyította, úgy lettek jobban a betegek is. “Néhány hónap elteltével – mesélte Dr. Len – a korábban szigorúan lekötözött betegek szabadon sétálhattak; másoknak, akiket addig keményen gyógyszereztek, már nem kellett gyógyszert szedniük. Azok, akiknek esélyük sem volt arra, hogy valaha kiengedjenek a kórházból, gyógyultan hazamehettek. Sőt, mi több, a személyzet egyre jobban szeretett ott dolgozni.” “A hiányzások és a gyors személyzetváltások megszűntek. A végén többen dolgoztak az osztályon, mint amennyire szükségünk volt, mivel a betegek hazamehettek, plusz mindenki bejárt dolgozni. Mára az osztályt bezárták.” Ez volt az a pillanat, amikor feltettem az egymillió dollárt érő kérdést: “Mit csináltál magaddal, amitől ezek az emberek ennyire megváltoztak?” “Egyszerűen meggyógyítottam magamban azt a részt, ami őket teremtette.” Nem értettem. Dr. Len elmagyarázta, hogy az életért vállalt teljes felelősség azt jelenti, hogy az életedben minden – csupán mert az életedben jelen van – a te felelősséged. Tulajdonképpen az egész világ a te teremtményed. Hát… Ez egy kicsit erős… Felelősnek lenni azért, amit mondok vagy teszek, egy dolog. Azért is felelni, amit bárki más mond vagy tesz a környezetemben, az meg egy másik. De mégis, az igazság az, hogyha felvállalod a felelősséget az életedért, azaz mindenért amit látsz, hallasz, ízlelsz, érintesz, vagy bárhogyan megtapasztalsz – az a te felelősséged, mivel jelen van az életedben. Ez azt jelenti, hogy a terrortámadásokat, az elnököt, a gazdaságot vagy bármit, amit tapasztalsz és esetleg nem tetszik – orvosolhatsz. Ezek a dolgok nem léteznek a szó szoros értelmében, csupán a te belső kivetítéseid. A probléma nem velük van, hanem veled, és ahhoz, hogy megváltozzanak, magadat kell megváltoztatnod. Tudom, hogy ezt elég nehéz felfogni, pláne elfogadni vagy éppenséggel így élni. Ujjal mutogatni sokkal könnyebb, mint ez az egész teljes felelősség dolog, de ahogy Dr. Lennel beszélgettem, lassan rájöttem, hogy számára és a ho’oponopono szerint a gyógyítás nem jelent mást, mint önmagunk szeretetét. “Ha javítani akarsz az életeden, meg kell gyógyítani azt. Ha meg szeretnél valakit gyógyítani, akár egy közveszélyes őrültet is, saját magad gyógyításával tudsz segíteni rajta.” Megkérdeztem Dr. Len-t, hogy van ez, mit csinált egészen pontosan, amikor azokat a kórlapokat tanulmányozta. “Nem tettem mást, csak folyamatosan ismételtem, hogy “Bocsáss meg!” és “Szeretlek!” – újra és újra.” “Ennyi?” “Ennyi.” Úgy tűnik, hogy szeretni önmagunkat a legerősebb módja saját fejlődésünknek, és ahogy mi fejlődünk, úgy javul a világunk is. Hadd magyarázzam el, hogy is működik ez: egy napon valaki küldött nekem egy e-mailt, ami meglehetősen felbosszantott. Korábban megnéztem volna magamban, miért zavar egy ilyen üzenet, vagy elkezdtem volna veszekedni azzal, a levél küldőjével. Most viszont úgy döntöttem, kipróbálom Dr. Len módszerét. Némán mondogattam magamban: Bocsáss meg! Szeretlek! Nem intéztem senkihez a szavakat, egyszerűen csak megidéztem magamban a szeretetet, hogy meggyógyítsa bennem azt, amit ez a külső körülmény okozott. Egy órán belül újabb levél jött ugyanattól az embertől: bocsánatot kért korábbi soraiért. Pedig nem tettem semmit, ami ezt kieszközölte volna, még csak nem is válaszoltam neki. Mégis, azzal, hogy azt mondtam “Szeretlek!”, valahogy meggyógyítottam azt a részemet, ami őt teremtette. Később elmentem Dr. Len tréningjére. Ő most 70 éves, mondhatni egy visszavonult sámánnagyapa. Dicsérte az Attractor Factor (A figyelemfelhívó-faktor) című könyvemet, és azt mondta, ahogy én fejlődöm, a könyvem rezgése is nőni fog, és ezt mindenki érezni fogja olvasás közben. Röviden: ahogy én fejlődöm, úgy fejlődnek az olvasóim is. “Mi van azokkal a könyvekkel, amik már kint a vannak boltokban, vagy eladtak?” kérdeztem. “Azok nincsenek ott kint.” Magyarázta, újra felvillantva misztikus bölcsességét. “Azok most is benned vannak.” Magyarán, nincs olyan, hogy ott kint. Ennek a fejlett technikának az alapos bemutatása igazából egy könyvet érdemelne.Elég az hozzá, hogy ha bármit is javítani akarsz az életedben, csupán egyetlen hely létezik, amit meg kell, hogy vizsgálj: saját magad. És amikor befelé figyelsz, figyelj szeretettel!
Aforizmákkal szórakoztatják az utasokat a londoni metrón
jún 27th, 2009 by Nemeskéri L. Péter

Aforizmákkal szórakoztatják az utasokat a londoni metrón
Dátum: 2009-06-27 11:27:55
A londoni metróban humorral próbálják oldani a nem mindig gördülékeny tömegközlekedés okozta feszültséget. Híres emberek, Shakespeare, Gandhi, Sartre és mások gondolatait mondják be, amellyel arra emlékeztetik az utasokat: nem az a legfontosabb, hogy minél előbb eljussunk a célállomásra. A metró szokásos közleményei továbbra is elhangzanak, de a cél az, hogy az emberek gondolatai az utazás alatt szabadon áramoljanak. A londoni metróvezetők a gyűjteményből maguk választhatják ki, mikor melyik idézetet mondják be. (MR)

Aforizmákkal szórakoztatják az utasokat a londoni metrón


idézetek

A londoni metróban humorral próbálják oldani a nem mindig gördülékeny tömegközlekedés okozta feszültséget. Híres emberek, Shakespeare, Gandhi, Sartre és mások gondolatait mondják be, amellyel arra emlékeztetik az utasokat: nem az a legfontosabb, hogy minél előbb eljussunk a célállomásra. A metró szokásos közleményei továbbra is elhangzanak, de a cél az, hogy az emberek gondolatai az utazás alatt szabadon áramoljanak. A londoni metróvezetők a gyűjteményből maguk választhatják ki, mikor melyik idézetet mondják be. (MR)

»  Substance:WordPress   »  Style:Ahren Ahimsa